A Boavista 2001-es bajnoki címe: amikor Portugália nagy hármasa négyessé vált
„Azért nyertünk, mert mi voltunk a legjobbak” – jelentette ki nemes egyszerűséggel Jaime Pacheco vezetőedző 2001. május 18-án, miután együttese, a Boavista 3:0-ás győzelmet aratott az Aves ellen és ezzel megszerezte a klub történetének első bajnoki címét.
Egy efféle állításnak a világ legtöbb országában és bajnokságában valószínűleg nem lenne akkora súlya, mint Portugáliában. Ez azért van így, mert az országos bajnokság, a Primeira Liga 1934-es létrehozása óta mindössze öt csapatnak sikerült elhódítania a legjobbnak járó trófeát. A Három Nagy (Os Três Grandes) névvel illetett Benfica, Sporting, Porto triász szinte a sorozat egész fennállása folyamán egymás között osztotta le a lapokat.
A Boavista előtt az utolsó csapat, amelynek sikerült a nagy hármason kívül bajnoki címet szereznie, a Belenenses volt, még 1946-ban. A lisszaboni székhelyű azúrkék egylet a második világháború okozta hatalmi egyensúly megbomlását, a hármak meggyengülését használta ki sikeresen. Ettől kezdve azonban a hagyományosan legerősebb fellegvárak nem adták ki a kezükből a bajnokságot, a XX. század fennmaradó részében csak ők végeztek az első helyen.
Több szurkolójuk, nagyobb stadionjaik, jobb körülményeik és kimagasló pénzügyi lehetőségeik miatt a többi klub számára gyakorlatilag lehetetlen küldetés volt, hogy tartósan kihívást jelentsenek a nagy hármasnak, dominanciájuk felborítására szemernyi esély sem látszódott. A Boavista által elért eredmény nemcsak ritkaságszámba menősége miatt történelmi, hanem azért is, mert Portugáliában a legjobbak és a többiek közötti szakadék szélesebb, mint a világ bármely más nemzeti bajnokságában. Nem pusztán megmászott egy hegyet a Boavista, mikor 2001-ben megnyerte a bajnokságot; átugrott a kanyon felett és aztán mászta meg azt a bizonyos hegyet.
Mielőtt megszerezték a bajnoki címet 2001-ben, a Boavistát leginkább a szokatlan sakkmintás mezükről ismerték, amelyről az Axadrezados (Sakkosok) becenevüket is kapták. A klub hosszú időn át a híres városi szomszéd, az FC Porto sötét és kiterjedt árnyékában maradt. Ezenkívül jó hírnévnek örvendett az utánpótlása, amolyan „dobbantóklubnak” és kiegészítő akadémiának számított a három nagy szemszögéből. Legjobb játékosaikra és legtehetségesebb fiataljaikra gyakran lecsaptak a tehetősebb klubok: Jimmy Floyd Hasselbaink és Nuno Gomes csak két kiváló példa azok közül, akik az Estádio do Bessa elhagyását követően később fényes karriert futottak be.
Mint a legtöbb hasonló történet, a Boavistáé is egy excentrikus és ambiciózus elnökkel kezdődött. 1997-ben João Loureiro – aki a BAN nevű pop-együttes egykori énekeseként vált ismertté a '80-as, '90-es évek fordulóján – vette át a klub irányítását leköszönő édesapjától, Valentimtől. A hadseregben őrnagyi rangot kiérdemlő, később politikai pályára állt idősebb Loureiro szép munkát végzett a csapattal, a liga legjobbjai közé emelte a Boavistát, kupákat is nyert, de abbéli végső törekvésében, hogy a nagy hármast négyessé tegye, mindig elbukott.
A lelkes ifjabbik Loureiro elszánta magát, sikeres lesz abban, amiben az apja nem tudott, és azonnal nekivágott a klub magasabb szintre emelésének és a status quo felborításának. Egyik első lépése volt, hogy a Porto korábbi középpályását és a portugál válogatott egykori kapitányát, Jaime Pachecót nevezte ki a csapat vezetőedzőjének. Pacheco az 1997/98-as szezon közben, decemberben érkezett. Tehetséges, fiatal szakember volt, akit a személyisége nagyszerű motivátorrá tett, olyanná, aki képes a legtöbbet kihozni az alulteljesítő vagy alulértékelt játékosokból. Képzeljetek el egy portugál Tony Pulist, megjelenésében és jellemében egyaránt!
Egy rossz formában lévő csapatot vett át. Az 1997-ben megnyert Portugál Kupa után a keret legjobb játékosait elhalászták. Különösen a Benficához távozó higanymozgású, szemfüles bolíviai középpályás, Erwin Sánchez – akit Platininek becéztek a francia legendához hasonló játékstílusa miatt –, illetve az előző idény gólkirálya, a Leeds Unitedbe igazoló, fentebb már megemlített Jimmy Floyd Hasselbaink elvesztése voltak rossz hatással az eredményességre.
Ugyanakkor a keret tele volt fiatal, saját nevelésű tehetségekkel, valamint számtalan olyan bizonyítani vágyó játékossal, akik a nagy hármasnak nem voltak elég jók. Utóbbi kategóriába tartozott a majdan a 2004-es Európa-bajnokság és a 2006-os világbajnokság angolok elleni tizenegyespárbajainak hősévé váló kapus, Ricardo; a később a Portóval Bajnokok Ligáját nyerő középhátvéd, Pedro Emanuel; valamint a két remek középpályás, Rui Bento és Jorge Couto.
Pachecónak sikerült lelket öntenie a csalódást keltően játszókba, csakhamar olyan tartást adott a csapatnak, amely hiányzott belőle a szezon első felében. A kemény csapatmunka volt Pacheco futballfilozófiájának sarokköve, kulcsszerepe volt ennek abban, hogy Fortuna rövidesen rámosolygott az Estádio do Bessára. Pachecót időnként egy őrmesterhez hasonlították, aki minden szervezési képességét latba vetette azért, hogy Európa egyik legnagyobb munkabírású legénységévé tegye a Boavistát. Fabio Capello mondta egyszer a csapatról: „Nincs még egy klub Európában, amelyik ennyit fut.”
Az 1998/99-es évad volt Pacheco első teljes idénye a csapatnál, és az első, amely során a Boavista komolyan odacsapott a három nagynak. Egy számára sikertelen és gyötrelmes Benficában eltöltött időszakot követően visszatért a klublegenda, Erwin Sánchez is, aki azonnal visszavette kedvelt karmesteri posztját a középpályán. Taktikailag a 4-4-2-es és a 4-3-3-as formációt is alkalmazta Pacheco, és egy olyan stílust alkotott meg, amely ugyan főleg a gyorsaságra, az erőre, a test test elleni párharcokra volt kihegyezve, mégis teret engedett az olyan pengés játékosoknak a képességeik kibontakozására, mint amilyen Sánchez vagy a jobbszélső, Martelinho voltak.
A Pacheco és Sánchez inspirálta Boavista ezüstérmes pozícióban végzett a városi rivális Porto mögött, kihasználva a két lisszaboni gigász, a Sporting és a Benfica formahanyatlását. A felettébb sikeres bajnoki szereplés egyben azt is jelentette, hogy a Boavista elindulhatott a Bajnokok Ligája következő kiírásában, melybe a harmadik selejtezőkörben csatlakozhatott.
Az 1999/2000-es szezon belföldi fronton visszaesést hozott a portói alakulat számára. A Bajnokok Ligájában való szerepléssel járó többletterhelés miatt a pepita mezesek nem voltak képesek megismételni az előző idény hazai színtéren véghez vitt hőstetteit. Ez – a lisszaboni csapatok feltámadásával egyetemben – azt eredményezte, hogy a bajnokság végén csak a negyedik helyet kaparintotta meg magának a Boavista és ismételten a három nagy árnyékába került.
Az európai kupaporondon sem alkotott kiemelkedőt az együttes. Az emlékezetes Brøndby elleni selejtezőt 6:3-as összesítéssel sikerült abszolválni, így sikerült a csoportkörbe jutni. Ott azonban a Feyenoord, a Rosenborg és a Borussia Dortmund társasága már túl erősnek bizonyult az újabb szintlépéshez.
Első mérkőzésükön 3:0-ás vereséget szenvedtek a sakkosok hazai környezetben a Rosenborgtól és az utolsó csoportmeccsükig nem is tudtak nyerni; akkor otthon 1:0-ra legyőzték a Dortmundot. Ugyan a Boavista számára kiábrándító volt a szereplés, Pacheco most már tudta, milyen kihívásokkal jár felépíteni egy európai topcsapatot. Igazi tanulóév volt ez, és az ekkor szerzett tapasztalatok kétségkívül fontos tényezőkké váltak a következő szezonban.
A 2000/2001-es idény volt a csúcs: ez volt az a szezon, amely során a Boavista kilépett az „egy a sok közül” státuszból és „a legjobbak legjobbika” lett. Kemény küzdelem volt, a Porto végig ott loholt a nyakukon, a bajnoki címet pedig végül az utolsó előtti fordulóban hódították el a sakkosok, ami azt jelentette, hogy megúsztak egy mindent eldöntő portói derbit az utolsó fordulóban. A Boavistát az egész szezon folyamán a kiegyensúlyozott taktikai megközelítés jellemezte. Pacheco hitt az elmúlt évek alatt általa meghonosított rendszerekben, mindig tudta, mit vagy kit kell kihúznia a cilinderből, ami aztán busásan kifizetődött.
A szezon végén a Boavista kevesebb gólt kapott, mint bármely másik csapat, a betonbiztos védelem csupán 22 gólt engedett az ellenfeleknek. Nem voltak hiányosságaik támadásban sem: 63 alkalommal találtak be, ennél csak a Porto szerzett többet abban az idényben. Még ennél is figyelemreméltóbb az a tény, hogy góljaik döntő többsége a legkülönbözőbb posztokon játszó kerettagoktól érkezett; házi gólkirályuk a brazil támadó, Elpídio Silva lett, mindössze tizenegy góllal, miközben például a középhátvéd Litos is öt gólig jutott.
A bajnokság végkimeneteléről tehát az utolsó előtti mérkőzés döntött, a Desportivo das Aves elleni emlékezetes győzelem után a Portónak már nem maradt esélye ledolgoznia négy pontos hátrányát a Boavistával szemben. A szezonzáró derbin már hiába ütötte ki a Porto a Boavistát (3:0), a sakkosok szurkolóit ez egyáltalán nem zavarta: elérték az elérhetetlent, és mindeközben pont a legfőbb riválisukat utasították maguk mögé. Elszabadultak az érzelmek, féktelen ünneplés kezdődött, az egész város a Boavista himnuszától volt hangos.
A következő két szezon során a Boavista továbbra is kihívást jelentett a nagy hármasnak, de a hazai pontvadászatban már nem tudott ugyanolyan sikeres lenni. 2001/2002-ben második helyen végeztek, viszont az előzőnél jóval eredményesebb BL-szereplést tudhattak magukénak. Ezúttal sikerült bejutniuk a második csoportkörbe és megsüvegelendő teljesítményt nyújtottak olyan híres klubok ellen, mint a Liverpool, a Bayern München és a Manchester United, mielőtt búcsúztak a sorozattól.
A 2002/2003-as szezonban a klub közel került ahhoz, hogy az európai kupaporondon is begyűjtse első trófeáját. A Boavista egészen az elődöntőig menetelt az UEFA-kupában, ahol a Martin O'Neill edzette Celtic jelentette a végállomást, köszönhetően Henrik Larsson 79. percben szerzett góljának az Estádio do Bessában rendezett visszavágón. Sajnos így nem jöhetett létre a hőn áhított portói házidöntő, pedig a másik ágról José Mourinho az évben mindent vivő „szuper sárkányai” bejutottak a fináléba.
Szerencsétlen módon a kiváló nemzetközi szereplések okozta csillogás mellett elhomályosultak a klubra már ekkor vetülni kezdődő baljós árnyak. A döntés, miszerint a 2004-es Európa-bajnokságra új stadiont húznak fel a régi Bessa helyén, és hogy ehhez a projekthez a Portugál Labdarúgó-szövetség ígérete ellenére végül alig járult hozzá anyagiakkal, komoly pénzügyi veszély felé sodorták a klubot. Ez, valamint két kulcsjátékos, Pedro Emanuel és Petit elvesztése együttesen azt eredményezték, hogy a többfrontos csatát megint csak nem bíró Boavista bajnoki formája jelentősen visszaesett, s végül csak a 10. helyre futott be az idény végén.
Az utolsó szöget a koporsóba 2004-ben ütötték, amikor menesztették Pachecót és a csapatkapitányt, Erwin Sánchezt ültették a helyére. Azonban Sánchez sem volt képes megfordítani a klub szerencséjét, a sakkosok pedig csakhamar ismét a középszerűségben találták magukat.
Még ennél is rosszabb idők következtek, miután 2008-ban az Apito Dourado (Arany Síp) néven elhíresült bundabotrányban játszott szerepük miatt – játékvezetők megvesztegetésével vádolták a klubot – kizárták őket a másodosztályba. A döntés egyik következményeként a futballtevékenységektől eltiltott João Loureirónak le kellett mondania elnöki posztjáról. 2009-ben újabb katasztrófa történt: a jócskán meggyengült Boavista kiesett a másodosztályból és 41 év után először a harmadik ligába kapott besorolást.
2014-ben tizenhatról tizennyolc résztvevősre bővítették a Primeira Ligát, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy helyet csináljanak a Boavistának, amelynek a kizárását ekkorra több bírósági döntés értelmében is jogszerűtlennek minősítették, így a sakkosokat a harmadosztályból közvetlenül az élvonalba emelték vissza. Időközben, 2013-ban João Loureiro is visszatért és megkezdte második regnálását a klub élén. A régi-új elnöknek sikerült alkut kötnie a klub hitelezőivel és felére csökkentenie a felhalmozott adósságokat.
Sokak meglepetésére az egy nyár alatt két osztályt ugrott Boavistának sikerült megőriznie élvonalbeli tagságát a 2014/15-ös szezon végén. A klub azóta ismét fejlődésnek indult: a nézőszámok fokozatosan növekednek, a csapat teljesítménye javul, a klub stabilabb lábakon áll és elkezdte újra célba venni a tabella első felét.
A Boavista bajnoki címét követően helyreállt a nagy hármas dominanciája. Második és harmadik helyezéseivel a Bragának sikerült némileg felkavarnia az állóvizet – főleg Jorge Mendes ténykedésének és a Sporting átmeneti hanyatlásának köszönhetően –, ám az utolsó lépést soha nem tudták megtenni a ligagyőzelem felé vezető úton. Jóllehet, amióta Jorge Jesus a Sporting vezetőedzője, a korábban botladozó zöld-fehérek magukra találtak, a bajnokságot pedig ismét a három nagy tartja a markában, a szurkolók az utóbbi évtizedben mégis inkább ahhoz szokhattak hozzá, hogy a Benfica és a Porto váltogatja egymás között a bajnoki címeket.
Az ezredforduló szédítő magasságai után kemény időket éltek meg a sakkosok szurkolói és talán még a legelvakultabb fanatikusok is egyetértenek abban, hogy a csúcsra való visszajutás esélye rendkívül kicsi. Ugyanakkor ha kérdeznétek tőlük arról a különleges szezonról és Jaime Pacheco koráról, biztosak lehettek benne, hogy széles mosollyal az arcukon fognak válaszolni, mondván: „Porto sokkal bájosabban festett, amikor feketébe és fehérbe öltözött.”
E cikk Dan Parry a These Football Times nevű oldalon publikált „Boavista’s title win of 2001: when Portugal’s big three became four” című írása nyomán készült. Néhány statisztikai és ténybeli tévedést szíves engedélyükkel korrigáltam.
Kövessétek a These Football Timest, a szerzőt és blogunkat a különböző közösségi oldalakon!
TFT a Facebookon
TFT a Twitteren
