Bár július 1-én megkezdődött a felkészülés a történelmi jelentőségű 2014/2015-ös szezonra, az élvonalba való visszatérésre, és a nyár kezdete óta szinte minden napra jutott egy Boavistával kapcsolatos átigazolási hír (ne aggódjatok, később mindről beszámolok), úgy érzem, néhány gondolat erejéig még muszáj elidőznünk az elmúlt hat évben történtek mellett.

A Boavista bő fél évtizednyi másod-, illetve harmadosztályú szereplése alatt sok tapasztalatot gyűjtött a csapat és a szurkolótábor is, melyekből ha okultunk, akkor azok segítségünkre lehetnek a Primeira Ligában.
Tehát: mit tanultunk az elmúlt hat szezonban?

Bár július 1-én megkezdődött a felkészülés a történelmi jelentőségű 2014/2015-ös szezonra, az élvonalba való visszatérésre, és a nyár kezdete óta szinte minden napra jutott egy Boavistával kapcsolatos átigazolási hír (ne aggódjatok, később mindről beszámolok), úgy érzem, néhány gondolat erejéig még muszáj elidőznünk az elmúlt hat évben történtek mellett.

A Boavista bő fél évtizednyi másod-, illetve harmadosztályú szereplése alatt sok tapasztalatot gyűjtött a csapat és a szurkolótábor is, melyekből ha okultunk, akkor azok segítségünkre lehetnek a Primeira Ligában.
Tehát: mit tanultunk az elmúlt hat szezonban?

1.) Először is nagy és keserű kortyokban lenyelni a csalódásokat. Gondoljunk csak az élvonalból való kizárásra, a kieséssel végződő másodosztályú szezonra, az eleinte a harmadik vonalban is csak vergődő együttesre, a 2011-ben az utolsó utáni pillanatban elveszített bajnoki címre, a két évvel ezelőtti 1:7-es fafei zakóra, vagy az idei alapszakasz-győztes csapat leszereplésére a rájátszásban! A Boavista néhány év leforgása alatt olyan súlyos pofonokat kellett elszenvedjen, amelyek más klubokat minden bizonnyal a nullával tettek volna egyenlővé. Érdekes, hogy talán pont ez az, ami az eddiginél is jobban megerősítette a csapat és a(z igazi) szurkolók közötti köteléket.

2.) Feltámadni a mélypontokon. Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz, hogy érje bármilyen szerencsétlenség is a klubot, többnyire mindig sikerült felállnia a padlóról. A harmadosztályba zuhanás után először a csapat szereplése, aztán az anyagi nehézségek miatt egy időben a továbbsüllyedés rémképe is fenyegette a Boavistát, ám hála Istennek, minden rendeződött. Olyan is volt, amikor pont egy történelmi vereség kellett a szemléletváltáshoz és a csapat fejlődéséhez – lásd a 4. pontot!

3.) Tisztelni az ellenfelet. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a másodosztályból való kiesés milyen arányban volt köszönhető a gyenge játékoskeretnek és mennyire a nagy mellénynek. Mert az biztos, hogy a nehézségek ellenére is mindenki az azonnali visszajutásban bízott. Másként alakult... A harmadik vonalban aztán megtanultuk, a név nem minden. Simán vertünk szebb tradíciókkal rendelkező klubokat, mint a Salgueiros és a Gondomar, miközben kikaptunk olyan nevesincs amatőr csapatoktól, mint a Cinfães, az Operário Lagoa, vagy a São João de Ver. Volt részünk 7:1-es győzelemben és 1:7-es vereségben is. Egyáltalán nem mindegy, hogy miképp állsz egy mérkőzéshez. Ha meg akarunk ragadni az élvonalban, többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárkit is lebecsüljünk!

4.) A végsőkig küzdeni. Nagy köszönet jár Petit mesternek, aki meghonosította ezt a mentalitást. Kár, hogy a fentiekben már többször emlegetett Fafe elleni kínos mérkőzés és az azt követő szurkolói akció kellett ahhoz, hogy tudatosuljon mindenkiben, milyen klubot is szolgál. Azóta mindenesetre több nagyszerű győzelmet arattunk olyan meccseken, amelyeket máskülönben bizonyára elveszítettünk volna. A legemlékezetesebb ezek közül a tavaly szeptemberben a Coimbrões ellen Vila Nova de Gaiában kettős emberhátrányban az utolsó percekben megnyert találkozó volt. Láthattuk már sokszor, a tudásbeli hiányosságokat a feltétlen győzni akarás gyakran pótolja.

5.) Ha addig még nem, hát az elmúlt években biztosan megtanultuk, hogy a játékvezető a pálya tartozéka. Az alsóbb osztályokban a játékvezetők is alsóbb kategóriásak voltak, ezáltal sokkal gyakrabban szenvedtünk bírói műhibáktól. Gyorsan hozzáteszem, azért volt szezon, amikor mi sem panaszkodhattunk például arra, hogy nem lőhetünk elég tizenegyest. Összességében tehát elmondható, hogy amíg nem vagyunk sorozatosan játékvezetői tévedések áldozatai, addig nem érdemes foglalkozni a sípmesterekkel, hosszú távon úgyis kiegyenlítik egymást a félrefújások. Más kérdés, hogy az átlagos futballszurkoló már csak olyan, hogy akkor is bírózik, amikor nem kéne. A Boavista-drukker meg aztán főleg...

6.) Minimális költségvetésből jól igazolni. A csapat által elért eredmények nem feltétlenül támasztják alá ezt az állítást, az viszont már igen, hogy öt év alatt három gólkirályt adtunk a harmadik vonalnak (Beré: 2010/11, Fary: 2012/13, Bobô: 2013/14 alapszakasz), valamint Ricardo Campos személyében egy kapust a mozambiki válogatottnak. És persze a híres utánpótlásból is jöttek tehetségek szép számmal: közülük kiemelném Carraçát és Miguel Cidet, akiknek úgy néz ki, az élvonalban is lehetőségük lesz bizonyítani.

A leírtakon kívül érdekes kérdés még az is, hogy vajon volt-e valamiféle pozitívuma az amatőrök között szerepelni? Utólag visszatekintve és a portugál futball egészét nézve azt mondom, igen, talán volt. Ahogy azt fentebb már írtam, ezekben a nehéz időkben igencsak összekovácsolódott a csapat és a szurkolótábor. Akinek igazán szívügye volt a klub, az a harmadik ligában is kijárt a meccsekre, akár idegenbe is. A sakkosok rendszeresen olyan biztatásban részesültek saját stadionjuktól távol, amellyel egyetlen másik csapat sem büszkélkedhetett ebben a divízióban. A boavisteirók kétségkívül jelentősen emelték a portugál foci eme szintjének színvonalát. No, meg maga a tény, hogy a Boavista itt játszott, több figyelmet terelt a Segunda Divisão (később Campeonato Nacional de Seniores) küzdelmeire, amiből a többi klub csak profitálhatott. Különösen igaz volt ez a legutóbbi szezonra, amikor a negyedosztályból feljutott Salgueiros 08 elleni két derbin kicsit felelevenítettük a régi szép időket. Hasonló volt a helyzet, mint amikor itthon a Ferencvárost a másodosztályba száműzték és a sportsajtó hirtelen sokkal többet foglalkozott az NB II-vel. Persze mindenki jobban örült volna annak, ha csak villámlátogatást teszünk a harmadosztályban – egy fél évtized picit sok volt belőle.

Egyébiránt nagyon változatos helyeken fordultunk meg az elmúlt hat évben, olyan pályákon, ahová élvonalbeli klubként talán soha nem jutottunk volna el. Jártunk például a portugál labdarúgás szülőföldjének számító madeirai Camachában; az ország észak-keleti sarkában fekvő apró Vila Florban; a Sousense otthonában, a festői környezetben fekvő Estádio 1º de Dezembróban; vagy olyan külvárosi kiscsapatoknál, mint a Perafita és az Infesta. Egyfajta földrajz- és társadalomtudomány óra volt számomra minden idegenbeli meccs: sikerült jól feltérképeznem ezeket a helyeket, főleg a Norte régiót. Sajnálom is, hogy – bár terveztem, de – nem sikerült kijutnom ez idő alatt Portugáliába. Sebaj, ha ebben a szezonban végre összejön a dolog, akkor már legalább a legjobbak ellen láthatom a csapatomat játszani – remélhetőleg eredményesen!

A végére még egy kis kedvcsináló az új szezon elé: A PANTERA VOLTOU!